A hinduizmus

A hinduizmus/bráhmanizmus az indiai papok, a bráhmanák nevéből származik, azokra a tanokra vonatkozik, amelyeket a bráhmanák szent irataikban kifejtettek. A hinduizmus olyan vallás, amelyet nem egy meghatározott személy alapított, hanem önmagától jött létre. A hinduk ezért vallásukat „szanátana-dharmának”, „örök törvénynek” nevezik. Azt tanítják, hogy időről-időre isteni inkarnációk jelennek meg, akik hirdetik az igazságot. Ilyen inkarnációk voltak: Ráma, Krisna, Manu, Sankara, stb., akik nem új tanítást hoztak, hanem a kezdettől fogva ismert tanokat hirdették.

Tanítása, világképe: A hinduk nézete szerint a világegyetem rendezett egész, amely felett a természetben és az erkölcsi életben megnyilvánuló világtörvény (dharma) uralkodik. Ez a rend azt jelenti, hogy minden élőlénynek származása következtében, képességei és kötelességei tekintetében megvan a maga helye, joga és kötelessége. A tanítás szerint minden élőlénynek lehetősége van fokozatos tökéletesedésre és végleges megváltásra is.

A hinduizmus nem alakított ki olyan általános érvényű dogmát, mint általában a nagy vallások. Szent irataik, amelyek megszabják a vallásos élet irányvonalát és a vallásos gondolkodást nem egy ember alkotásai, hanem olyan írások, amelyek időben egymástól távol keletkeztek. Az indiai ősi hagyománynak két fajtája van. Az egyik a kinyilatkoztatás – a shruti – amely a világgal együtt keletkezett. Ez a Veda. Brahman őrzi és tartja fenn. A másik a valódi hagyomány, a smirti. Ez az istenek létére és az emberek életére vonatkozó törvények, szabályok, tanítások gyűjteménye.

A mai, nyugati ezotériába a hinduizmus alábbi tanításai s zivárogtak be különösen a teozófia közvetítésével:

Minden lény tisztán szellemi lélekből (dzsíva), másrészt egy vagy több anyagi jellegű testből áll. A lélek öröktől fogva létezik, és az általa véghezvitt jó és rossz cselekedetek (karma) következményeként mindig új testbe költözik. A fizikai testet finomanyagi testek veszik körül, amely az érzékelés, a cselekvés és a lelki élet (manasz, ahankára, buddhí) finom szerveinek hordozója. Ebben a finom testben – amelynek természetesen megvannak a maga síkjai – vannak a korábbi életből származó vágyak is, amelyek közrejátszanak a testetöltésekben. A monisták felfogása szerint az egyéni lélek a világszellem része, ebből árad ki a teremtéskor, és ide tér vissza a kozmikus belégzéskor. A megváltottak örökre egyesülnek minden létezés ősokával, ezért nem kell többé részt venniük a kozmikus ki- és belégzésben. A hinduizmusban is megtalálható a mikrokozmosz és a makrokozmosz analógiája.

A hinduizmusban van olyan nézet, amely szerint a külvilág a megismerő szubjektumtól függetlenül létezik, és van olyan is, amely szerint csak a világszellem – Brahma – reális, aki a mája, a világillúzió hatására különböző személyiségeknek, sokaságnak látszik.

A legtöbb hindu irányzat szerint az anyag az ősanyagból származik. Az ősmatéria három alkotórészből, gúnából tevődik össze: „szattva” – könnyű, világos, örömöt okozó, a „radzsasz” – mozgékony, ösztönző és fájdalmat keltő, és „tamasz” – nehéz, sötét és gátló.

A hinduizmusból eléggé közismert nálunk az „időszámítás”:

Brahmá élete száz Brahmá évig tart. Brahma napjaiban is vannak tevékeny és nyugalmi periódusok, ezért beszélnek Brahmá nappalokról és éjszakákról. Amikor egy Brahmá nappal véget ér, részleges világvége következik be, ez azonban csak egyetlen világrendszerre vonatkozik. Amikor az éjszaka is elmúlik, új teremtés következik. Egy Brahmá nap egyenlő egy kalpával (aion) és ezer mahajúgát (nagy világkorszakot) foglal magába. Minden nagy júga négy júgából (világkorszakból) áll, ezek nevei: krita, trétá, dvápara, káli. Időtartamuknak és minőségüknek megfelelően csökkenő sorrendben követik egymást. Minden júgának van hajnala és alkonya, ami az adott júga időtartamának tized része.

A krita júgában jog, igazság és erény uralkodik, az ezt követő világperiódusokban ezek a sajátságok egyre inkább fogynak. Ennek megfelelően csökken az emberek élettartama is, és romlik a világ egész fizikai és erkölcsi helyzete. Amikor a hanyatlás eléri a mélypontját, ismét javulás következik, és elkezdődik az új krita korszak.

E tanítás szerint jelenleg Brahmá életének második felében, az első kalpa 457. világkorszakában, a káli júga hajnalán élünk. Az igazi káli júga 32.899-ben fog csak elkezdődni, amelynek végén megjelenik majd Visnu, és a gonoszok elnyerik büntetésüket, majd egy új, boldog korszak kezdődik az emberi világban.

A mai ezotéria talán a reinkarnáció és a karma tanát ismeri leginkább a hinduizmusból:

Valamennyi indiai vallási rendszer központi tanítása a karma és a reinkarnáció, ami miatt a vallásos embernek arra kell törekednie, hogy jó cselekedetekkel biztosítsa magának a kedvező újraszületést. Vannak olyan tanítások, amelyek szerint az ember nem képes kiszabadulni a szamszárából, ehhez Isten ereje kell. A hindu filozófiai iskolák szerint viszont az ember saját maga válthatja meg magát. A világ valódi, lényegi megismerése által megszabadulhat minden szenvedélyétől (amely karmát okoz), és a korábbi karmáitól is. Ezt a megismerést a különböző rendszerek eltérően definiálják: az egyik úgy, mint az isten és a lélek egységét, a másik, mint a lélek és az anyag megkülönböztetését, és megint egy másik, mint a létkategóriák ismeretét. A tudást intuitív befelé fordulással, a szent szövegek tanulmányozásával és folyamatos elmélkedéssel lehet elérni.

A világ nagy vallásai közül a hinduizmus a legsokszínűbb, mivel egyesíti magában a vallási élmények és cselekvések mindazon fokozatait, amelyeket az ember szellemi fejlődése során bejárt: a fétisek, hegyek, folyók, növények, démonok és szellemek kultuszától a hősök, szentek és istenek iránti hódolaton át a legmagasabb rendű egyistenhitig, a misztikus panteizmusig. A Mahabharáta szavai szerint: „Ami itt nincs meg, az egyáltalán nem is létezik”.

A jóga

A hinduizmus rövid felvázolása mellett lehetetlen hallgatni a jógáról, mint az egyik legősibb megváltási technikáról. Aktualitását az adja, hogy a mai ezoterikus tanok nagyon sokat merítenek a jóga tanításaiból, sajnos sokszor anélkül, hogy ezt tudnák, így bizonyos fogalmak és technikák eredeti jelentése és célja sokak számára nem tisztázott.

Indiában mindig is erőteljesen kutatták, hogy hol van az ember feltételektől függőségének határa, és van-e valami e határon túl is. Megállapították, hogy a fiziológiai, társadalmi, kulturális és vallási feltételek viszonylag könnyen felszámolhatók, és a szemlélődő életmód legnagyobb akadálya a tudattalan működésében van. Ezért kezdték a bölcsek kutatni a tudattalan rétegeit – jóval az európai mélylélektan megjelenése előtt. Nem elégedtek meg azonban a tudattalan megismerésével, céljuk ennek uralása* volt, így azért dolgoztak ezen, hogy felszámolják – vagy modern kifejezéssel élve: egyesítsék a tudatost a tudattalannal. Az ind filozófia végső célja a teljes szabadság, a megszabadulás elérése, amelyet hitük szerint a jóga valamelyik ágazata biztosít legjobban. A megszabadulás azt jelenti, hogy a jógi átlép egy olyan létsíkba, amely meghaladja az emberit, s amely már nem függ feltételektől.

A jóga szó a yuj szótőből származik, jelentése: összeilleszt, összeszorít, befog, igába hajt. E kifejezések célja a szellem egyesítése, a profán tudatra jellemző szétszórtság és automatizmusok megszüntetése. A végső cél eléréséhez a jóga számos eljárást alkalmaz, amelyet a klasszikus jóga rendszere foglal össze. E rendszer tagjait nevezhetjük egy-egy technikaosztálynak, vagy az út állomásainak is. Ezek a következők:

1. megzabolázások (yama)

2. regulák (niyama)

3. testtartások és –helyzetek (ászana)

4. légzésszabályozás (pranayama)

5. az érzéki tevékenység felszabadítása a külső tárgyak hatalma alól (pratyahara)

6. összpontosítás (dharana)

7. jóga meditáció (dhyana)

8. szamádhi

Ez megszabott sorrend, így a jógi egyik állomást sem ugorhatja át. Az első két osztály csak alapfeltételeket ír elő, így semmi olyat nem tartalmaz, ami csak a jógára lenne jellemző. A „megzabolázások” olyan cselekedetektől tartják távol a tanítványt, amelyeket minden erkölcsi rendszer véteknek tart, de a társadalom megtűr. Ha viszont valaki szellemi útra akar térni, akkor nem követheti el ezeket, mert tettei következményei meg fogják akadályozni célja elérésében.

A megzabolázások:„nem ölni”, „nem hazudni”, „nem lopni”, „szexuális megtartóztatás” és „nem kapzsinak lenni”. Aki ezeket betartja, még nem jógi, hanem csak tisztultabb életet él, mint az emberiség nagy többsége.

A második osztály, a „regulák”, a testi-lelki tisztaság elérését célozzák: tisztaság, derű, aszkézis, a jóga metafizika tanulmányozása, és az igyekezet, hogy minden cselekedetünk indítékává Istent tegyük. Ezek közül a tisztaság a szervek belső megtisztítását jelenti a táplálékmaradványoktól és a mérgektől. Az aszkézis szűkebb értelemben a kínzó testi vágyak elviselését jelenti (pl. éhség, szomjúság, hőség). Tágabb értelemben azonban sokkal mélyebb a jelentése: Indiában a lemondásnak pozitív értéke van. Ha a jógi lemond valamiről, akkor ezzel gazdagabbnak érzi magát, hiszen egy érzéki örömről való lemondással szerzett erő messze meghaladja azt a gyönyört, amiről lemondott. Az ind hagyomány szerint a lemondással, az aszkézissel hatalmas szent erő érhető el, ez azonban még nem jelenti az abszolút szabadságot. Ez az erő ugyanis mágikus, és ha az aszkéta ezt a saját céljaira használja fel, akkor megszűnik a továbbfejlődés lehetősége, és „egyszerű mágus” marad (levitáció, élve eltemetés stb.). Ha viszont lemond a mágikus erők által elért hatalomról, akkor spirituálisan fejlődni fog. A jógi arra használja különleges képességeit és erőit, hogy elérje a végső megszabadulást, és nem arra, hogy uralkodjon az elemeken.

A harmadik osztály, a testtartások (ászanák) egyik fő célja, hogy szilárdságot adjanak a testnek, ugyanakkor a lehető legkisebbre csökkentsék a testi erőfeszítést. Ez pedig azt szolgálja, hogy a figyelem kizárólag a tudatra irányulhasson. A testtartások másik jelentősége analógiás megfelelésében van: a test a tudattalan analógiája, ezért a tudattalan tartalmak megjelennek a testben, de a test változásai is visszahatnak a tudattalanra. Az olyan testtartások tehát, amelyek rugalmasabbá teszik a testet, egyúttal csökkentik bizonyos tudattalan tartalmak nem kívánatos merevségét is. Az egyensúlyérzéket fejlesztő testtartások pedig elősegítik a tanítvány egyensúlyát az élet más területein is. Az ászanákkal kapcsolatban meg kell említeni még egy nagyon fontos szellemi célt: ezek a testtartások nem az emberre jellemző pozitúrák, hiszen egy nem hétköznapi mozdulatban való megmerevedést jelentenek. Ezzel a jógi egyrészt összpontosít, másrészt kifejezi törekvését a végső célra. A cél ugyanis a tiszta szellem elérése, ami az ind felfogás szerint mozdulatlan, változatlan és örök. Egy nem szokványos testhelyzet hosszas kitartásával a jógi az emberi lét fölé emelkedett, a szellemet elérni kívánó állapotot céloz meg. – Ezt azért is emeltem ki, mert a jógában minden eljárásnak mélységes szellemi alapja és célja van. Ide sorolható az is, hogy a jóga rendkívül nagy hangsúlyt helyez az egyensúlyra és az ellentétek középvonalának eltalálására. Ezért választ a meditációhoz a jógi ülő testhelyzetet, ami átmenet az állás és a fekvés között, és többek között ezért javasolt a hajnali és az alkonyati meditáció is, hiszen ez átmenet a nappal és az éjszaka között, és ilyenkor a yin és a yang energiák egyensúlyban vannak egymással.

A légzésszabályozás nemcsak a jógában játszik nagy szerepet, hanem más, végső megszabadulásra törekvő technikákban, hagyományokban is. A légzésszabályozás célja a légzés leállítása, ami első hallásra meghökkentő. Ennek megértéséhez tudni kell, hogy a légzés és a tudatállapotok között kölcsönös megfelelés van. Minél szétszórtabb, „földibb” a tudat, annál szabálytalanabb és gyorsabb a légzés. És minél mélyebb, lassúbb a légzés, a tudat annál közelebb van az egységhez. Az ind aszkéták a tudat négy állapotát ismerik: a nappali, az álmodó alvó, az álomtalan alvó és a kataleptikus tudat. A légzésszabályozással a jógi éber tudattal járja be mind a négy tudatállapotot.

A külvilág ingereitől való függetlenség megteremtése teszi lehetővé, hogy a jógi áttérhessen az utolsó három állomásra (koncentráció, meditáció, szamádhi). Ezek a spirituális gyakorlatok csak akkor végezhetők, ha a jógi kellőképpen begyakorolta a korábbi technikákat, és tökéletes uralmat nyert teste, tudatalattija és pszichomentális folyamatai fölött. Az összpontosítás itt már kimondottan fogalmi tartalmú, és gyakran a köldök csakrára, a szív csakrára vagy az orrgyökre irányul. A jóga meditáció messze áll a „profán” meditációtól, egyrészt azért, mert egy igen megtisztult tudat végzi már, másrészt azért, mert be tud hatolni a tárgyakba, a meditáló eggyé tud válni a meditáció tárgyával, amely mélységes szellemi síkokat nyit meg benne. A szamádhi jelentése: egység, teljesség, a szellemben való feloldódás, annak teljes összpontosítása, egyesülés.

A jóga útját vázlatosan összefoglalva elmondhatjuk, hogy célja az ember kiszabadítása a profán létfeltételek közül, és elvezetése a feltétel nélküli létezésbe, a teljes szabadság elérése. A módszer sokféle, de van közös vonásuk, az hogy szemben állnak a profán élettel: a profán ember a társadalomban él, megházasodik, családot alapít – a jóga viszont magányt és teljes önmegtartóztatást ír elő. Minden jógatechnika célja, hogy a tanítvány pontosan az ellenkezőjét tegye a profán életmódnak, a ( rossz értelemben vett) emberi természetnek. A jógi ezt azért teszi, mert az ind hagyomány szerint az istenek világa pontosan az emberi ellentéte, és a jógi ezzel transzcendens példát követ. A jógában benne van a beavatás lényege is, hiszen a végső szabadság elérésével a jógi végleg „meghal” a profán élet számára és „újjászületik” a szent létezési módba.

A jógának van még egy jellegzetessége: tanulásához, műveléséhez mester, guru kell.

A jóga nagyon rövid és vázlatos bemutatását két dolog miatt tartom indokoltnak. Egyrészt azért, mert az ezoterikus materializmus már a végsőkig profanizálta a jógát. Ennek egyik szomorú következménye, hogy sikerült elhitetni sok keresővel, hogy a jóga „sport”, netán az idősödő izületeket karban tartó torna – így vonulhatott be a fitneszklubok repertoárjába. (Itt természetesen csak a hatha jógáról van szó, az ászanák gyakorlásáról). A másik lehangoló következmény, hogy a szellemi jógát „tanító” központok közül is sokan azt hirdetik, hogy „nem kell hozzá semmilyen felkészültség és szellemi elkötelezettség”.

A másik ok, ami miatt érdemes tisztában lenni a jóga tanításaival az, hogy ez az út megfelel a tanítvány klasszikus útjának. Éppen ezért úgy van kidolgozva, hogy segítséget nyújtson minden olyan ponton, ahol nehézség lép fel a tanítvány fejlődésében.

Végül pedig elmondható, hogy bár a jóga jellegzetesen ind hagyomány, mégsem a keleti ember keleti útja, hanem a szellemi felemelkedés egy olyan archetipikus mintája, amelyet minden ember követhet.

(* A jógában az „uralás” szó nem azt jelenti, amit a mai szóhasználatban. Nincsen szó elfojtásról vagy „kontrollról”, azaz nem az ego akarja irányítani a folyamatot. Az „uralás” szó inkább arra utal, hogy a tanítvány elmélyült megismerés révén tudatossá teszi ösztönös cselekedetei, reakciói valódi indítékait. Más szóval: tudatosítja tudattalanja tartalmait, így egyre kevésbé lesz kiszolgáltatva saját tudattalanja erőinek.)