Kedves Vendégem!

Legutóbbi youtube beszélgetésünkben a sors befolyásolásáról és elfogadásáról volt szó. Az alábbi cikkemmel szeretném kiegészíteni ezt a nagy és komoly témát.

Azzal, hogy minden embernek megvan a maga sorsa, még a materialisták is egyetértenek. Azokra a kérdésekre azonban, hogy honnan származik a sors, mit lehet változtatni rajta és mit nem, már jóval nehezebb választ kapni. Az alábbiakban ezeket szeretném a spirituális tanítások alapján megvilágítani.
A földi testet öltés előtt a lélek számára életterv készül, amit a felső szférák erre kijelölt szellemei készítenek el. Ők tisztában vannak a „jelölt” múltjával és jelenével, tisztán látják karmáit, lelke rejtett hajlamait, s a javulásra való hajlandóságát. Az élettervet mindig úgy készítik, hogy az a lehető legjobban szolgálja az illető fejlődését. Ez az életterv egy életre szól, kijelöl bizonyos mozgási teret az inkarnálódó lélek számára, és lehetőségeket ad feladata betöltéséhez. Tehát egyrészt korlátokat másrészt lehetőségeket és képességeket is tartalmaz. Ezt a betöltendő élettervet hívjuk sorsnak.
Az élettervet készítő szellemek mindig ügyelnek arra, hogy csak annyi megpróbáltatás legyen az inkarnációban, amit az adott lélek el tud viselni, s ha túl sok van a „számláján”, akkor olyan ütemben szembesítik ezzel, hogy ne essen még mélyebbre. Igyekeznek l ehetőséget biztosítani arra is, hogy az illető jó tulajdonságai kibontakozzanak, a fejlődésre való készsége erősödjön, és mindent úgy terveznek, hogy szellemi szempontból az a legelőnyösebb legyen a szülöttnek.
Az a ma elterjedt felfogás, mi szerint mi választjuk ki a következő életünket, szüleinket, karmáinkat, nem helytálló. A szamszárában élő ember, de még a magasabb szférák lakói sincsenek olyan szellemi szinten, hogy ilyen hatalmas feladatot el tudnának látni. Azt, hogy élettervünket nem mi írjuk, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy sorsunk rendkívüli módon össze van hangolva mindazokéval, akikkel találkoznunk kell. Könnyen beláthatjuk, hogy ilyen tökéletes tervezést, összehangolást ember nem képes létrehozni. Ehhez kellenek a legmagasabb szférák szellemei.
Az életterv, a sors teljesen egyedi, és tökéletesen az egyénre szabott, így csak kevés általános szabálya van. Vannak olyan sorstervek, amelyek csak vázlatosak, ilyenkor a léleknek nagyon ébernek kell lennie, hogy jól oldja meg a nehézségeket. Vannak olyan élettervek is, amelyeket igen részletesen dolgoznak ki, ami nagyobb biztonságot ad a szellemnek.
Az élettervben elvállalt feladatok kötelezőek, nem lehet kibújni alóluk. Főleg a fejlettebb lelkekre érvényes, hogy ha küldetésből vállalt egy feladatot, akkor ezt itt a Földön nem gondolhatja meg. Amikor elvállalja a feladatot, akkor alárendeli magát a testet öltés törvényeinek, amelyek hatnak rá. Ezért, ha a vállalt feladatot nem végezte el, akkor élete után nem tud visszajutni eredeti szférájába, hanem kap egy újabb testet öltést, ahol befejezheti vállalását. Csak ez után jut vissza szellemi hazájába, és ekkor ébred fel szabad szellemként odaát.
Az inkarnációhoz mindenki kap egy szellemi vezetőt, aki támogatja őt abban, hogy élettervét a lehető legjobban meg tudja valósítani. A szellemi vezető részt vesz az életterv kidolgozásában, és ha a szellem nem a legsötétebb szférákból jön, akkor meg is beszéli vele következő életének főbb állomásait. Az inkarnáció befejezése után a szellemi vezető is jelen van, amikor védence végignézi és értékeli földi életét, és neki is el kell számolnia azzal, hogy mennyire sikerült vállalt feladatát – az adott lélek vezetését – elvégeznie.
Az életterv mellett elkészül az új fizikai test terve is. Ezt szintén megfelelő „szakemberek” dolgozzák ki a magasabb szférákban, szoros összhangban az életfeladattal. A fizikai test mindig az elvégzendő feladathoz jön létre, azaz a szellemet szolgálja. Más típusú testre és testi erőkre van szüksége egy földművelőnek, mint egy balett táncosnak, vagy egy filozófusnak. Ezért is jó, ha valaki korán felismeri, hogy mire született, mert ezzel sok felesleges erőfeszítést és csalódást kerül el. Ha valaki olyasmit akar, ami nincs az élettervében, azt vagy nem éri el, vagy óriási erőfeszítések árán, de akkor sem biztos, hogy maradandóan. Itt most csupán a fizikai testről van szó: ahhoz, hogy valaki pl. manöken vagy kalapácsvető legyen, alkat (is) kell. Ha ez nincs meg, akkor keserves lesz az út az eredményig.
Azok a szellemek pedig, akiknek az élettervükben sok betegség, gyenge életerő van előírva, szintén más típusú testet, de főleg testi energiákat kapnak. A tudomány ezt „öröklésnek” vagy vele született hajlamnak nevezi, de szellemi szempontból nem így van. Annak a léleknek valami miatt ezt el kell viselnie, vagy éppen ez fogja őt arra indítani, hogy hatalmas lelki erőket mozgasson meg magában a gyógyuláshoz. Sokszor előfordul az, hogy egy betegséget azért kap a lélek, mert csak így tudnak bizonyos lelki képességei kifejlődni. Azzal, hogy kiszolgáltatottá válik, kénytelen lesz másként viszonyulni a világhoz, mint azelőtt tette. Ám az is előfordulhat, hogy pont a küzdésre való készségét fejleszti ki magában betegsége révén.
Élettervünk megvalósításához mindig fejlődnünk, munkálkodnunk kell, mert erőfeszítés nélkül nem megy. Ha jól sikerül, akkor viszont jobb körülmények közé jutunk földi életünk után, s megpihenhetünk egy időre.
A fejlődni, javulni szándékozó szellemekkel születésük előtt közlik mindazt, amit jó, ha tud következő inkarnációjáról és sorsáról. Elmondhatják nekik, hogy milyen megpróbáltatások és miért lesznek majd az életükben, s azt is, hogy milyen lelki erőkkel tudnak ezen felülkerekedni. Tudathatják velük legfontosabb tanulási, fejlődési feladatukat, s azokat a próbákat („megkísértéseket”), amellyel a sors ellenőrzi, hogy valóban kimunkálta-e már magában azt a bizonyos belső erőt. Mindezekkel együtt sajnos az a cél, amiért a szellem testet ölt, tehát az életfeladat, csak néhány szellemnél tudatos, a túlnyomó többségnél, kb. kilencven százaléknál azonban nem.
Ám a szépen kidolgozott, előkészített életterv mellett is ott van mindig a szellem szabad akarata, amivel követheti is, de el is térhet a tervtől.
Az ember szabad akaratánál fogva tehát megteheti, hogy nem a sorsát éli, hanem azt, amit földi eszével kívánatosnak tart. Ez esetben a következményeket is viselni fogja (amit a földi életben legtöbbször még nem lát), hiszen a szellemi világban olyan helyre kerül, amit magának itt a Földön az életével felépített. Az elrontott életek alanyai pedig általában a legalsó szférák valamelyikébe kerülnek, ahol sok szenvedést élnek meg.
Szellemi szempontból az az optimális, amikor az ember szabad akarata eggyé válik a sorsával. Ezt az ember el tudja érni, még ha nem is rögtön az első földi életében. Nézzük meg, hogyan fejlődik idáig az ember!
A fejlődés alacsony fokán álló szellemeket azért hívják lázadóknak, mert szembefordultak a legmagasabb világ szellemi törvényeivel, ami azt jelenti, hogy nem hajlandóak a szeretet törvénye szerint (szeretet, béke, önzetlenség) élni, de részesülni akarnak az ilyen élet gyümölcseiből (béke, boldogság, jólét, szeretet, nagy lehetőségek). S ha nem kapják meg, amit követelnek, a törvény ellen fordulnak, s mástól veszik el azt, ami nem jár nekik.
Az ilyen szellemekben nagyon erős a létszomj, ezért alig várják, hogy a Földre jöhessenek kiélni vágyaikat. Ők egyrészt általában nem tudnak élettervükről, másrészt, ha tudnak is, nem hajlandóak követni. Azt nem lehet azonban mondani, hogy nem is tudnák követni, mert az életterv olyan, hogy a lélek képes véghez vinni, ha hajlandó erőfeszítéseket tenni a saját fejlődése érdekében. Ezeknél a lázadó szellemeknél ez a hajlandóság hiányzik: nem akarnak dolgozni, önmagukat javítani, csak az életet élvezni. Így kerülnek egyre rosszabb körülmények közé. Ekkor a természeti (szamszára) törvények szállítják őket egyik életből a másikba, amíg az átélt szenvedések hatására önként mondanak le egy-két vágyukról, és elfogadják azt, amit a sors kiszab rájuk.
Ez történik tehát, amikor egy szellem ellenáll a sorsának. Aki egy kicsit is foglalkozott ezoterikus tanításokkal, jól tudja, hogy nem ajánlatos szembe szegülni a sorssal (Szaturnusz), mivel ő az erősebb. Később pedig a tanítvány azt is megtanulja, hogy milyen más módon lehet „megpuhítani” ezt a sorsot.
A következő fejlettségi szinten – amikor a szellemben már legalább a hajlandóság megvan a sorsa beteljesítésére – kicsit könnyebb az élet, mert a szabad akarat igyekszik alárendelődni a sorsnak. Itt is inkarnációk telnek el abban, hogy az ember odafent, a szellemi világban belátja hibáit, és ki akarja azokat javítani. Amikor azonban testet ölt, sok fogadkozását elfelejti, mert a test világában káros hajlamai újra fölélednek, és többé-kevésbé ismét elköveti korábbi hibáit. Így sokszor három-négy élet is szükséges egy-egy emberi hiba kijavításához. Azok az életek sem hiábavalóak, amikor a szellem nem tudott nagyot előre lépni, mert minden apró haladás itt a Földön, meghozza az eredményt a szellemi világban. Így fejlődnek fokról-fokra a szellemek ezen a középső szinten.
Az ettől magasabb szinten a szellem már felismeri, hogy van sorsa és van szabad akarata, de évszázados tapasztalatai alapján már önként vállalja sorsát, mert tudja, hogy így jut előre a leggyorsabban. Benne már megszületett az alázat, s bizalommal felvértezve követi az égi vezetést, és biztos benne, hogy minden őérette van, azért, hogy mihamarabb kiemelkedhessen a szenvedések világából. Itt még mindig követhet el hibát a szellem, mert a fejlettséggel nagyobb lehetőségek is járnak, amelyek szintén próbára teszik őt. Korunkban relatíve sok ilyen lélek van inkarnációban, akik nagyon igyekeznek eleget tenni a sorsuknak, minden intő jelre figyelni, s gyorsan tudatosítani, kijavítani tévedéseiket. Az ő sorsuk sokkal jobb, mint azoké, akik nem így élnek, mégis ébernek kell lenniük, hogy ne lépjék túl a határokat. Ugyanis nagyobb fejlettséggel nagyobb lehetőségek járnak, s a vizsga abból van, hogy az ember nem esik-e az őshibába, t.i., hogy magát istennek hiszi, s olyasmiket tesz, amelyek túllépik az ő emberi hatókörét.
Nem a tudomány szörnyszülötteiről (atombomba, vegyi háború, az időjárás megváltoztatása, stb.) van itt szó, hanem azokról a lehetőségekről, amelyekkel ma az ember megváltoztathatja a sorsát (pl. lombikbébi a meddő nőknek). Nem tudom, hogy volt-e olyan korszak a történelemben, ahol az emberek a maitól jobban akartak volna megszabadulni a szenvedés bármely formájától. Ezért a kábító- és bódító szereken kívül megtalálták a sors befolyásolásának szellemi eszközeit is. Amíg csak az elme tud erről, addig azt hirdeti: „Semmi sem lehetetlen, bármivé válhatsz, bármit megszerezhetsz!” Ez a mondat igaz, csak nem azon a tudati szinten, ahol az elme él, hiszen ez a halandó részünk, ami az egó uralma alatt áll. Abból, hogy mire használják ezeket a módszereket, látszik, hogy milyen szellemi szinten állnak a felhasználók (többnyire pénzt, szerelmet, hírnevet akarnak elérni maguknak). Ezt el is érhetik, de ha mindez nem simul bele az élettervükbe, akkor többszörös hibát követnek el, amiben benne volt a szellemi törvényekkel való visszaélés is.
Amíg itt vagyunk a Földön, lesznek gátak az életünkben, amit bölcs dolog elfogadni. Ezek azok az élethelyzetek, amikor nagyon nem megy valami, amit hőn óhajtunk. Ami biztosan megengedett ilyen helyzetben, az az ima, az önismeret és az önmagunk fejlesztése terápia vagy valamilyen szellemi út révén, ahol megpróbáljuk felfedni, hogy vajon miért van ez így? Ez sok esetben megoldja a helyzetet, ám nem mindegyikben. Ha a természetes módszerekkel nem sikerül a vágyunkat elérni, akkor tanácsos elfogadni a helyzetet, a sorsunkat, s nem kierőszakolni vágyálmunkat. A sors ura ugyanis egyben az idő ura is (Szaturnusz), ami később nyújtja be a számlát a kierőszakolt boldogságért – s ez a számla nagyon fájdalmas. Jobb tehát, ha engedelmesek vagyunk, még akkor is, ha most nem látjuk, miért kell ennek így lennie. Ehhez kell a hit és az ima.
Egy jó asztrológus segíthet életfeladatunk, lehetőségeink és korlátaink megismerésében, így megtudhatjuk, milyen keretek között fejlődhetünk ebben az életünkben. Ehhez az elfogadáshoz, ehhez az együttműködéshez kell az, amit alázatnak nevez a szellemi hagyomány – amely nélkül nincs fejlődés. Ez az alázat azonban soha nem áll önmagában, hanem csak hittel, bizalommal megtámogatva tud a segítségünkre lenni, hiszen, ha elfogadjuk a sorsunkat, akkor bíznunk is kell abban, hogy a gát nem azért van, hogy ne lehessünk boldogok, hanem azért, mert most nem arra vezet az utunk.
Ezt a lelkületet fejezi ki Szent Ferenc híres imája: „Uram, adj türelmet, hogy elfogadjam, amin nem tudok változtatni. Adj bátorságot, hogy megváltoztassam, amit lehet, és adj bölcsességet, hogy a kettő között különbséget tudjak tenni!”

Legújabb írásaimról itt tájékozódhat: