Kedves Vendégem!

A modern életet már több évtizede az "élmények" kergetése hatja át, a külvilág állandóan ezt sugározza az emberre. Az örömök, a szórakozás és az "élmények" túlzott igénye mögött komoly lelki, szellemi okok húzódnak meg, amelyre az alábbi tanítás világít rá.

„A földi ember önmagát is kívülről látja, és az önmaga személyét tekinti az első énnek. Éppen ebből az okból tud azzal a gondolattal is olyan könnyen megbarátkozni, hogy a következmények azon módon ismétlődnek a részére, ahogyan az előzményeket valamikor elkövette. Ez is a dolgok kívülről való szemléléséből következik.
Az ember vágyai az önmaga lelkéből támadnak, mindig az után vágyik, amije hiányzik, és sokféle vágyai nem mindig a helyes kielégítésre ösztönzik az értelmét. Így minél szegényebb valamely lélek, annál erősebb a vágya az anyagi gazdagság után, s minél kopottabbak, elhasználtabbak az érzései, annál jobban vágyik azok után az újonnan megszerezhető benyomások után, melyek — ha csak egy időre is — lekötik az érdeklődését, mert másképpen unalmas neki az élet. Ezért van, hogy akik unják magukat, azok a legszebb dolgok mellett elmennek, mert felületesek, nem képesek az önmaguk lelki erejével a felszín alá tekinteni, hanem mindig új benyomásokra éheznek.
Ezek gyenge lelkek, akik még nagyon távol állnak attól, hogy a dolgok értékét helyesen tudják megkülönböztetni, és így semmit sem értékelnek, ami jó, csak ami bennük izgalmat kelt, azért állandóan izgalomban forronganak. Az ilyeneknek egyenesen szükséges a szenvedés, hogy az izgalmak túlfejlesztése fel ne égesse a lelkükben azokat az erőket, melyekre szükségük van. Ilyen a szenvedélyes természet. Az ilyen természet megköveteli, hogy mások is izguljanak őmiatta, vagy akármi más miatt. Ez idővel a lehangoltságba, kiégésbe viszi a lelket. A nagy akarás, a túlzott tevékenykedés, a fáradtsággal járó diktálni akarás sok csalódásba viszi bele az embert.
Amikor a lélek mindezeken keresztül eljut az érzelmek boncolgatásáig, akkor látja, hogy minden hiábavaló, míg önmagát meg nem ismerte; akkor látja be, hogy semmi jó sem jöhet válaszul, míg maga az ember jót nem adott bele az életbe.
Ez a megismerés kezdi őt beleültetni az egyenletes fejlődés megfelelő atmoszférájába. Ettől kezdve többé nem annyira kifelé, mint inkább befelé irányul a tekintete, és fokozatosan fölismeri önmagát és kötelezettségeit mindennel szemben. Így jut el az emberi lélek a helyes megismerésre, amikor aztán egészen másképpen látja meg a saját fogyatékosságát és tökéletlenségét, kezdi szégyelleni ezeket, s akkor örül csak igazán, hogy a földi élete nem volt igazi élet, hanem mulandó, minden hibás ténykedésével együtt.”


Forrás: Elszórt kalászok I.
A Névtelen Szellem kisebb tanításainak gyűjteménye Eszter médium által
Szellemi Búvárok Pesti Egylete, 1940

Legújabb írásaimról itt tájékozódhat: